Hatalmas küzdelemben sikerült legyűrni a 10 kiló felett balatoni süllőt!
Nem mindennapi horgászkalandot osztott meg közösségi oldalán az alábbiakban a Savage Gear Magyarország.
“Egy átlagosnak induló horgászat hajnalán léptem a Balaton partjára, ahol a dermesztő köd úgy simult a vízre, mintha maga az Alvilág lehelete borítaná be a tájat. A vastag thermoruhámban lassan mozogtam, mint egy harcos, aki félálomból ocsúdva készül a sors által kijelölt csatára és pakoltam a régi csónakom kérges testébe a botokat. Amikor elindultam, úgy vágtam neki a tó üres végtelenének, mint Odüsszeusz a nyílt tenger sorsdöntő bizonytalanságának, keresve azt a titkot, amelyről minden pergető álmodik, de amelyet csak keveseknek adatott meg érinteni.
A víz ma szokatlanul nyugodt volt, mintha Poszeidón háromágú szigonyát ma a tó fenekére fektette volna és pihenőt adott a hullámoknak. Az erős lehűlés után általában a másfeles és kettes süllők jelentik a “zsákmányt” – bár a mi történeteinkben ők soha nem zsákmányok, inkább vendégek, akiket tisztelettel engedünk vissza – és már az első dobásoknál éreztem, hogy a nap sorsképlete többet ígér a megszokottnál. Az ég borult volt, de minden borult égbolt mélyén ott lappang egy pillanat, amely talán egész életünket meghatározza. Dél körül néhány megfogott süllő után megálltunk ebédelni. A dobozból majszoltam a zabkásámat, félig a monitorra pillantva… és akkor megjelent Ő. A mélység királynője. Több mint egy éve nem láttam ekkorát a monitoron.
Olyan volt, mintha Titánok keze faragta volna a sötétségbe, és most előlépett volna egyetlen remegő pillanatra, megmutatva magát a csónakban utazóknak. A gyomrom összeszorult, az ösztön mély, ősi jelzése végigszaladt rajtam: különleges példányt találtunk, olyat, amely a horgász emlékezetének Pantheonjába kerül.
Nem csak egy hal volt.
Éreztem, hogy valami több.
Minden kiesett a kezemből, mint ahogy Hector engedte el pajzsát a végső ütközetben. Tudtam, hogy a szél szülte áramlás pillanatok alatt eltüntetheti a jelenést, ezért felkaptam a 100 grammos SG6 botot és a Collapser csalit. Bízva a purple ghost színben – amely eddig is a téli csaták szellemhőse volt – megdobtam a megfelelő szöget. A vezetés finom volt és mégis feszültséggel terhes, az apró téli trükkök pontos rendszere, amelyet csak azok ismernek, akik már megtapasztalták a Balaton rideg bölcsességét. A hal megfordult. Meglátta. Követte.
És ekkor az idő megtagadta a törvényt.
Megnyúlt, elrepedt, torzult.
A világ elcsendesedett körülöttem, mintha az istenek egyetlen mozdulattal elnémították volna a szelet is, hogy meghalljam a saját szívem lüktetését. Az ütés előtti pillanat – amikor a hal már ott van a csali mögött, de még nem döntött – olyan volt, mint az a végtelen hosszúságú másodperc, amikor Leonidas szemben áll Xerxész hadával és tudja: a döntés súlya már nem az emberek világáé.
Aztán eljött.
A Heraklészi ütés.
Erős, határozott, könyörtelen.
A bevágás után a bot spicce az ég felé mutatott, mintha az Olimposz csúcsát akarta volna megérinteni. A fárasztás szigorú volt és gyors, mégis tele volt veszélyes menekülésekkel, mélyre törő kirohanásokkal, a csónak alatti sötétségben végrehajtott támadásokkal. Igazi párbaj volt, ahol a mélység ereje feszült össze minden tapasztalatommal, tudásommal és hitemmel. A percek óráknak tűntek, mint amikor Leonidas tartotta a vonalat a végsőkig, mert tudta: vannak csaták, amelyek nem a kard miatt maradnak meg, hanem a lélek miatt. Aztán feljött. Egy ezüstben ragyogó óriás, amelynek látványára elakadt a lélegzetünk. Tudtuk, hogy tíz feletti.
10 kiló feletti
A merítés biztos volt, a kezek remegtek, de a mosoly már ott írta a jövőnkbe a történetet.
Nedvesített mérőn a 97 centi, a pólyában mérve 10.51 kiló.
A harmadik tíz pluszos süllő az én csónakomban egy istennő, aki néhány pillanatra földre lépett, majd visszatért a saját birodalmába.
Gyorsan, tisztelettel dolgoztunk. A hármashorog kicsi volt, alig hagyott nyomot. Nem vérzett, nem sérült, egyetlen elegáns farokcsapással méltósággal tűnt el a mélység sötétjében.
És akkor tört ki belőlünk az önfeledt öröm. Ujjongtunk, mint gyerekek karácsony reggelén, amikor még hiszünk a csodákban. A Balaton ma újra adott egy pillanatot, amelyért egy teljes életet is érdemes végigküzdeni. Hálás vagyok ezért a vízért, azért hogy itt dolgozhatok, és hogy ennyien jöttök velem átélni ezeket a pillanatokat, amelyekhez hasonlót az ember csak akkor él át, amikor a természet maga nyúl le érte. Néha még ebéd közben is.
Életem harmadik legnagyobb süllőjével találkoztam és kivétel nélkül mindhárom ebből a világszinten is egyedülálló Balatonból látogatott meg néhány pillanatra. Ez már nem szerencse, hanem kiváltság. Ajándék. Áldás. Fergeteges élmény volt. Köszönöm Balaton.
Ne felejtsétek: Aki nem dobja, az nem fogja!”
(Forrás: Savage Gear Magyarország Fotó: Gelencsér Csaba)