Miért igazán károsak az invazív halfajok vizeinkben? 2. rész, A törpeharcsa címmel írjuk tavasszal megkezdett cikksorozatunk következő “epizódját”. Írásunk elkészítésében ismételten Szendőfi Balázs halkutató és természetfilmes volt segítségünkre.
Első körben nagy általánosságban írtunk az idegenhonos halfajokról és arról, miért is igazán károsak. A folytatásban pedig külön-külön kitérnénk rájuk. Lássuk az egyik “kedvencünket”, akinek a felmelegedő vizekben már mondhatni szezonja van…
Talán nincs olyan horgász, akinek ne tört volna már borsot az orra alá , és nem rontotta volna el pihenését, szórakozását ez a tüskés pokolfajzat, a törpeharcsa. Habár húsa ízletes, az itthoni egyedek méretei annál inkább feledhetőek. Többnyire meg sem közelíti Észak-Amerikában őshonos fajtársainak “nagyságát”, és megfogásának élménye is közel egyenlő a nullával. Ami viszont hatalmas, az a falánksága és pofátlansága. Ha egyszer valahova beteszi a “lábát”, onnan szinte képtelenség eltüntetni.
De nézzük egy kicsit tudományosabb oldalról a történetet, mert nem csak a horgászok részére kellemetlen ez a kis aljas fenevad, hananem bizony mérhetetlen károkat tud okozni a vizek élővilágában is. Szendőfi Balázs magazinunknak készített írása bevezet minket bizonyos részletekbe, melyekből megtudhatjuk, valójában miért nincs helye a hazai ökoszisztémában a törpeharcsáknak. Azon kívül, hogy rohadtul idegesítő…
Alapfogalmak: Inváziós, idegenhonos, tájidegen
Az idegen fajok behurcolása az ökoszisztémába az emberiség megannyi természetkárosító hatása közül a legvisszafordíthatatlanabb. Még egy atomkatasztrófa után is jobb hatásfokkal regenerálódik az életközösség. Az egyszer már megtelepedett jövevényfajok legtöbbje utólag kiirthatatlan.
A halközösségek vízhez kötöttségük miatt sokszor zártabbak és sebezhetőbbek, mint a szárazföldi ökoszisztémák gerinces fajegyüttesei. Bennük akár az őshonos fajok is okozhatnak inváziószerű egyensúly-felborulást, amennyiben túltelepítjük őket (nem kell messzire menni, lásd Magyarországon az országos pontydömpinget vagy a középhegységi patakokba telepített, őshonosnak számító, de az adott élőhelyen tömegesen elő nem forduló sebes pisztrángot).
Idegenhonos fajok spontán invázió során is érkezhetnek hozzánk, ezen vándorlási hullámok legtöbbje is köthető emberi hatásokhoz (hajózás, klímaváltozás stb.). A legnagyobb károkat természetesen a véletlenül vagy szándékosan behurcolt idegen fajok okozzák.
A törpeharcsafajok (Ameiurus sp.)
A törpeharcsa kiváló példája annak, amikor már a horgászok és horgászati hasznosítók is megértik, hogy hatalmas hiba volt behozni másik földrészről egy idegen fajt. Az általa okozott bosszúságokat érzésem szerint felesleges ecsetelni; a horgásztársadalom egy emberként gyűlöli, hiszen nagy tömegben elszaporodva megkeseríti vagy lehetetlenné teszi a horgászatot, minden csalit felvesz, minden etetést ellep.
Legendák keringenek ikra- és ivadékpusztításáról is, ezeknek legtöbbje túlzó, de tény, hogy a törpeharcsa magas fehérjeigényű hal, és a fő gond: a tömegessége révén jelentős mennyiségű ikrát fogyaszthat el.
(
(Fotó: Ampovics Zsolt)
Bizonyos kisebb tavakban annyira tömeges lehet, hogy a milliónyi egyed oxigénfelvétele is hiányállapotokat idézhet elő.
Igazi természetes predátora itthon már ivadékkorban is kevés van, hiszen a törpeharcsa szúrós mell- és hátúszóit kevés hal vagy madár küzdi le. Saját megfigyeléseim szerint bőséges időszakban még a vidra is csak a törpeharcsa farokrészét rágja le, a tüskés testet pedig eldobja.
Korábban sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert bár eredetileg a ma barna törpeharcsának (Ameiurus nebulosus) nevezett halat hústermelési céllal hozták be Észak-Amerikából, ideát Európában kisebbre nőtt meg, és ezért a kezdetektől nehéz volt a piaci hasznosítása. Ezért is érthetetlen a nála kisebb rokon, a fekete törpeharcsa (Ameiurus melas) Olaszországon keresztül történő behozása 1980-tól. Ma már leginkább ez a faj borítja el a vizeket, korábban bekerült nagyobb, de kevésbé szapora „barna” rokonát is kiszorítva.
Védekezés, gyérítés
A törpeharcsa elleni védekezésről több hiedelem és valótlan legenda kering, s ezek mellett természetesen léteznek kisebb-nagyobb hatékonysággal valóban működő módszerek.
Az egyik leggyakoribb és legkárosabb téveszme, hogy hozzuk utána Amerikából a természetes ragadozóit is. Ráadásul a hazai horgász- és tógazdababona egy olyan halat tart hatékony törpeharcsafogyasztónak, amely még annál is károsabb az őshonos ökoszisztémára: a pisztrángsügért (Micropterus salmoides). Ez a (helytelenül) fekete sügérnek is nevezett hal kétéltű-specialista, tehát először is a békákat, ebihalakat, gőtéket irtja ki abból a vízből, ahová bekerült, és (USA-beli és hazai vizsgálatok eredményei szerint) ezután is szívesebben táplálkozik pontyfélék ivadékaival, mint törpeharcsával. Magyarországon minden kétéltű védett, a kétéltűek populációi világszerte csökkenő vagy összeomló tendenciát mutatnak, így tehát nem kell hosszan bemutatni, miért is rossz választás bármilyen hazai vízbe pisztrángsügért telepíteni.A sorozat későbbi cikkeiben még szó lesz erről a fajról.
Ám arról is hallottam, hogy egy tógazda szintén észak-amerikai pettyes harcsát (Ictalurus punctatus) óhajt a tavába telepíteni a törpeharcsák visszaszorítására. Kérdés, hogy aki ilyen módszerekben gondolkodik, őszerinte hol a folyamat vége: amikor már a tengerentúli tápláléklánc minden halfaját meghonosítottuk itthon?
Aki ragadozó hal telepítésével szeretne védekezni a törpeharcsa ellen, annak a derék, becsületes, hazai szürkeharcsa javasolható. Ő fogyasztja őshonos ragadozóink közül a legtöbb törpeharcsát.
A törpeharcsa gyérítésének fontosságát (a faj ökológiai károkozása mellett a horgász-közhangulatot is megértve) egyre több horgászati kezelő ismeri fel. Egyik horgászszövetség a másik után indít szervezett törpeharcsa-gyérítő programot, tonnákban mérhető eredményeiket pedig büszkén teszik közzé honlapjaikon.
A Tisza-tavi Sporthorgász Kft. korábbi hivatásos halászokat szerződtet ebből a célból, akik varsás módszerrel egész szezonban fogják és hordják el a törpeharcsát. A Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség célzott törpeharcsázó horgászversenyeket hirdet, ahol sok-sok mázsa kerül ki a vízből. A Körös-vidéki Horgászegyesületek Szövetségénél a halőrök végeznek rendkívül magas szintű és hatékony gyérítést. Itt a varsás gyérítés mellett ivadékfelhők professzionális kiemelését is végzik.
Léteznek magánvállalkozók is, akiket horgásztó-üzemeltetők fogadnak fel, és hihetetlen mennyiségű törpeharcsától szabadítják meg ezeket a vizeket.
Itt érhető tetten, hogy ha egy inváziós faj ennyire „útban van”, akkor bizony képesek a horgászvezetők rendszerszinten, hathatósan tenni a gyérítéséért. A következő lépés az államilag finanszírozott, szervezett gyérítés lenne, amire elég régóta várunk. És felmerül a javaslat: a többi idegenhonos-inváziós fajt is hasonló elánnal volna érdemes gyéríteni, hiszen a Magyar Országos Horgász Szövetség a Magyarországon deklaráltan nemzeti kincsnek számító őshonos halállomány felesküdött és teljhatalmú kezelője.
Köszönjük a tartalmas információkat Szendőfi Balázsnak!
(Forrás, képek: Szendőfi Balázs, KHESZ, Borítókép: Ampovics Zsolt)